Mindenekelőtt mindenkitől elnézést kérek a hosszú szünetért. Sajnos itt nagyon sűrü a napirend és elég fáradt is vagyok már esténként ezért nem jutott eddig erőm, hogy egy hosszabb bejegyzés keretében folytassam az élménybeszámolót. Azonban most, hogy eljött a hétvége, itt az alkalom, hogy egy némileg hosszabb leírásban beszámoljak a kedves olvasóknak az itt történtekről. Elsőként – mintegy folytatva az előző bejegyzésben elkezdett történetet – az Isztambultól Bursáig tartó útról írnék pár szót.

Mint azt  már korábban említettem Isztambul meglehetősen nagy város, és mivel későbbi utitársaimmal – Anettel és Sztellával – nem egy fedél alatt töltöttük az éjszakát meg kellett beszélnünk egy találkozót másnap reggelre, hogy folytathassuk az utunkat. Ez némi nehézségbe ütközött, mivel nem csak a várost nem ismertük, de még csak egy normális térképünk sem volt. Az útiterv a következő volt: valahogy el kell jutni a Yenikapı kikötőhöz, ahol majd hajóra szállva átkelünk a Márvány-tengeren Müdanyába, ahonnan busszal és metróval fogjuk megközelíteni Bursát. Végül abban maradtunk – mivel nem tudtuk, hogy a kikötő mekkora és hogyan néz ki-, hogy egy Yenikapıhoz közeli vasútállomás bejáratánál fogunk találkozni a hölgyekkel másnap reggel fél kilenckor, másfél órával az indulás előtt. A vasútállomások bejáratánál való találkozás gyakorlatát még Líviusz barátommal alakított ki, mikor két évvel ezelőtti stoppolásunk során rendszerint teljesen ismeretlen városokban kellett megtalálnunk egymást, mivel külön kocsik vettek fel minket. A rendszer maga nagyon jó, mivel minden kisvárosnak van egy vasútállomása – és a hangsúly itt az egyen van – és általában mindenki tudja hol van az. Mindezek ellenére már akkor sem mindig működött tökéletesen a rendszer, s volt hogy fél napot vártunk egymásra, úgy hogy már mindketten a városban voltunk… Mindezek fényében némi félelemmel a lelkemben indultam el – az egy ELTE-s lány, Kinga kíséretében – reggel félnyolc körül, hogy megtaláljam az állomást és a lányokat ebben a 16 millió lakost számláló hangyabolyban. Az utjaim során rám vigyázó angyal azonban ismét rám mosolygott, és teljesen véletlenül összefutottunk a lányokkal az Aksaray metróállomáson. Ezt jó előjelnek véve megindultunk a kikötő irányába. Mintegy félórát kellett sétálni egy nagy főútonl, amiről néha lefelejtették a járdát, így az úttesten lehetett csak haladni. Ez igen érdekes játéknak bizonyult volna még mindenfajta nehezítő körülmény nélkül is, azonban nekünk ugye volt némi poggyászunk is. Jómagam egy hátizsákkal, egy nagy bőrönddel és két oldaltáskával voltam megáldva, a két leányzó pedig egy-egy kb. húszkilós bőrönddel. A reggeli negyven fokban ez a táskák cipeléséből, kocsik elől való ugrálásból és a hajóhoz való rohanásból álló triatlon remekül helyettesítette megszokott napindító kávémat és cigarettámat. Pillanatok alatt teljesen felébredtem és igen cirkalmas kifejezésekkel illettem külnböző rendű és rangú felmenőit a török sofőröknek. A török sofőrök valahogy úgy vannak a kresszel, mint a nagyhatalmak vezetői a világbékével. Nagyon fontosnak tartják a benne foglaltakat – gondolom… - de valójában nem tartják kivitelezhetőnek. Emiatt a gyalogosok élete Isztambulban nem csak játék és mese. Ha valakit bővebben érdekel a téma ajánlom, hogy üsse be a Youtube-on az Istanbul traffic kivejezést. Mókás dolgokat fog találni.

Végül szerencsésen megérkeztünk a kikötőbe, s a tömeggel elzajlott némi kézitusa után fel is szálltunk a kompra. Életemben most először hajóztam át egy tengeren, így igen izgatott voltam. A hajóút azt hiszem igazán találó metaforája volt Törökországnak. A hajó remekül festett, igazi nyugat-európai élményt nyújtottak a kényelmes székek – amik készer hármas oszlopokban sorakoztak – és a bárok. Ha nem lett volna tele fejkendős és csadoros nőkkel az egész azt is hihette volna az ember, hogy Olaszországból hajózik Spanyolországba. Nem sokkal az indulás után elindultunk a lányokkal, hogy megkeressük a kijáratot a fedélzetre. Legnagyobb sajnálatunkra nem lehetett kimenni, a hajó belsejében kellett töltenünk az egész utat. Később ezt még jobban sajnáltuk. Az történt ugyanis, hogy még a kijáratot kerestük, a mi üléseink melletti folyosóra valahogy egy – hogy is írjam szépen? – méretes emberi ürülék került. Azt nem tudtuk meg, hogy kitől származott ez a kis ajándék, de azt hamar észleltük, hogy hátralevő utat némileg meg fogja nehezíteni. Ugyanis a személyzet hiába takarította fel igen gyorsan a tárgyi bizonyítékot, a kiváló légkondicionáló rendszer addigra már a hajó egész utasterében egyenletesen szétterítette a félreismerhetetlen bukét. Így a hátralevő egy órában minden kedves utas szépen, nyugodtan ült a szarszagban és várta a megérkezést. Azt hiszem kicsit Törökország is ilyen, mint ez az eset. Nagyon sok dologban európai, sőt talán még európaibb, mint sok európai ország. Azonban valahogy, valaki a végén mindig egy kicsit bele… a palacsintába. Hát ez van… így szeretjük!

Miután megérkeztünk Müdanyába és frisslevegőhöz jutottunk, gyorsan felszálltunk egy buszra, amint kb. kétszer annyi ember lehetett, mint amennyi jól esik az embernek ennyi csomaggal. Egy rövid fél órás buszút után elértük a metrót, amivel még egy félórát mentünk és már ott is voltunk Bursa belvárosában. De ez már egy másik bejegyzés témája lesz…

Végül néhány rövid hír. A középhaladó csoportba került az egész magyar társaság. Ennek én a magam részéről örülök, mert szerintem ezen a szinten állok egyenlőre. Mondjuk ez egy kissé erős középhaladó török csoport, ugyanis az egyik csoporttársunk – egy orosz nő – otthon török tanárként keresi a kenyerét… Jövő kedden egy angol szakos egyetemi vizsgáján én fogom a turistát játszani, akinek el kell magyarázni különböző dolgok hol létét a városban. Ma este meg megyünk egy Bursa melletti kis faluba Görüklébe, ahol az egyik ELTE-s lánynak, Melindának az ismerősei laknak és nekik fogunk főzni valami magyar kaját. Vagyis a lányok fognak főzni, én szerintem majd teázom és vizipipázom, meg bersze beszégetek majd a háziakkal. Holnap remélhetőleg újabb bejegyzéssel örvendeztethetem meg a kitatrtó olvasókat. A téma vagy a kollégium lesz, vagy a nyelv, majd még kitalálom. Hát mára ennyi volna. Kendine bak! Görüşürüz!

M

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.